Kányádi Sándor

Pantomim

-- A fasizmus életben maradt áldozatainak --

Belép a férfi az előszobába,
az ajtót kulcsra zárja.
Kettőt se lép:

Kop, kop, kop.

"Mintha kopogást hallanék."
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
"Hallucinálok?"
Becsukja a kémlelő-rácsot.
Csóválja a fejét.

Kop, kop, kop.

Akárcsak az elébb.
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
Kilép.

"Ki lehet,
csak nem a szellemek?"

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak macskanyávogás.

Belép s az ajtót kulcsra zárja,
és vetkőzni kezd dudorászva.
"Akkor gyere, mikor mondom,
csizmád sarka ne kopogjon."

Kop, kop, kop.

"Mi ez?
Ki az?"
Kinéz.
S kezdődik újra az egész.

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak a nyávogás
elhaló visszhangja: sicc!

Sicc! Sicc! Sicc!

Fehér, akár a fal.
"Csak nincs valami baj?
az eszem...
a szívem...
Úgy megszárad bennem a szű,
mint mezőben ősszel a fű..."
Legyint.
Tovább vetkőzik.
S megint:

Kop, kop, kop.

Dermedten áll.
Nyakában még a sál
és félig még rajta a nagykabát.

Kop, kop, kop.

Mint aki elszánja magát:
"lesz, ami lesz!"
az ajtónak ugrik, de csak
kiles.

Szíve torkában, lélegzet-fojtva
a kilincset lenyomja,
és mellét a sötétnek vetve
úgy áll be az ajtókeretbe,
mint a mártírok a filmen.

Odakint senki sincsen.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
"Pattogó indulók, parancsszavak,
szögesdrót - barakk."

Áll, mint a feszület, olyanformán,
két keze a két ajtófélfán;
aztán, mint a fogoly,
magasba tartott kézzel,
majd átkulcsolja tarkóját
s letérdel.

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak újabb macskanyávogás.

Betámolyog.
Az ajtót kulcsra zárja.
Remeg, akár a nyárfa.

Kop, kop, kop.

Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:
ing-leng a zárban.
Nézi halálra-váltan.
Nézi megalázottan.
Kipróbálja és koppan:

Kop, kop, kop.

"Két magzat beszélget:

-  Mondd, te hiszel a születés utáni életben ?  

Elhanyagoltam a blogot, az írást. Nem a szándék, az akarat vagy az ihlet hiányzik (olykor persze az is!), hanem az idő! De az nagyon!

Beszorultam szűkös kereteim közé, ezért elhatároztam, hogy ha magam nem is tudok úgy alkotni, ahogy szeretnék, legalább felteszem ide, ha valami érdekeset találok és megosztásra érdemesnek tartom. Ennek jegyében egy-két idegen toll következik, de szigorúan idézőjelben. A következő bejegyzés szerzőjének neve sajnos rejtély a számomra, de őszintén sajnálom, hogy nem én írtam!

Év végén óhatatlanul felmerül az emberben, hogy elgondolkodjon, mit is tudott felmutatni az elmúlt évben. Jön az elégedetlenség, a fogadkozás, amely persze rendre kifullad az első hónap végéig.

"Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják" Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

„Azt szokták mondani, a munka mindenre orvosság. Nem az: gyakran még csak el sem fáradsz tőle: a legtöbb, amit eredményezni tud, valami ideges fásultság. És mindig ott van az idő. Várj, majd az idő. Ne sietesd az időt. Adj még időt magadnak. Van idő.

"Ne ítéld meg a más által járt karmikus utat. Ne irigyeld a sikert, és ne szánakozz a kudarcon, mert nem tudhatod, mi a siker, és mi a kudarc az adott lélek értékelésében. Ne nevezz csapásnak valamely eseményt, és ne nevezd örömtelinek se, amíg el nem döntöd, vagy meg nem érted, hogy mi célt szolgál. Vajon csapást jelent-e a halál, ha ezrek életét menti meg? Örömteli-e az élet, ha gyászon kívül semmi mást nem okoz? Nem ítélheted meg mindezt. Jobban teszed, ha bölcsen hallgatsz, és nem faggatsz másokat sem."

Neale Donald Walsch

Miért tudjuk olyan egyszerűen megválaszolni a kérdést, ha a karfiollevesről vagy meggyszószról van szó, és miért okoz hatalmas fejtörést az emberek vonatkozásában?

• Félünk szeretni, vagy félünk bevallani?
• Együtt éltünk társunkkal 20 éven át és nem merjük feltenni magunknak a kérdést?
• Rettegünk a felismeréstől, hogy az érzés nem kölcsönös?
• Ciki viszonzatlanul szeretni?

II. kerület, Rózsadomb, körpanorámás kilátás a városra megfelelően biztonságos messzeségből. A tértömegek, a Duna, az arányok jól láthatóak, de a szennyet, a hómlesszeket és az utcai bűnözést eltakarja szemünk elől a távolság.

A déli fekvésű, intim teraszról élvezheti a biztonságérzet illúzióját csupán 53 Mio Ft-ért.

VIII. kerület, Józsefváros, 5. emeleti lakás, utcai fekvéssel, közös lichthoffal, kilátással a körútra. Érezze, hogy Ön is része Budapest vérkeringésének, miközben gyönyörködik a nappali falára ragasztott pálmafás poszterben!

Érzékelje a színes-szagos valóságot közvetlenül a város szívében csupán 8,3 Mio Ft-ért!

Megyek a járdán, nézem az embereket. Ismét megállapítom, mennyire sokfélék is vagyunk! Szerencsére!

Az egyéniségünkről az is sokat elárul, ahogy megyünk, sietünk, csoszogunk, kapkodjuk a lábunkat...

Aki lehajtott fejjel, csendesen ballag, nem fog megbotlani, de állandó panorámája részét az eldobott szemét, a szenny és az út hibái fogják képezni.

Aki felemelt fejjel, fütyörészve jár, vállalja ugyan a pofáraesés kockázatát, de a napot, a fákat, a felhőket és a madarakat kapja jutalmul bátorságáért.

Az igazság persze ismét valahol a két véglet között van...

Furcsa egy dolog ez! Kinek jó, kinek kevésbé... Szelektálunk, felejtünk.

Hallgatunk, beszélünk, tapasztalunk, és néhány nap - pláne évek - múlva a szeszélyes emlékezetünk nyújtotta információkra támaszkodhatunk csupán . Ugyanaz az esemény, előadás vagy mese másként él bennünk, mert a magunk szűrője szerint tapasztaljuk meg, és elvárásaink szerint szortírozzuk az történteket.

Emlékezetünk azokat az információkat szereti tárolni, amelyekre hosszan vártunk, vagy amelyektől régen rettegtünk.

Az emlékezetet nem a mesélő száj határozza meg, hanem a hallgató fül.

Hazugságot

A gyerekek kiszolgáltatottságát

Mások kárára kialakított szélsőséges nézeteket

Elpirulni nyilvánosság előtt

Látni mások szenvedését

Korlátoltságot

Érezni, hogy ragacsos a kezem

Nagy tárgyakat látni a víz alatt

Hallgatni az ujjak ropogtatását

A tolerancia hiányát

Az olajos réteget a tea tetején

A gyerekek reggeli illatát, a bőrük melegségét a takaró alatt

Az elalvás előtti utolsó féléber pillanatot

Az alig érezhető, finom érintést

Az új könyv illatát

Forró zuhanyt a téli úszás után

Korcsolyázás után csizmát húzni

Az idős emberek őszinte mosolyát

Jó ételt főzni

A frissen mosott ruha tapintását és illatát

Az első kabát nélküli reggelt tavasszal

Szentjánosbogarak fényét a nyári kertben

Belefeledkezni egy könyvbe

Felkenni a testápolót a száraz bőrre

- Nem, még mindig nincs párom.

- Mert még mindig nem találtam meg azt, akivel érdemes lenne.

- Nem lépek bele "próbaképpen" egy párkapcsolatba. Nem kóstolom meg azt az ételt, amiről tudom, hogy utána kihánynám.

Hallgatom az új CD-t a kocsiban, újra és újra... Tetszik. Az az egy szám, ami miatt megvettem a lemezt, már az agyamra megy; azok, amelyek felett korábban átsiklottam, lassan haladnak felfelé a kedveltségi létrámon. Így vagyok az emberekkel is. Nem hiszek az első látásra szerelemben. Időre van szükségem az értékek feltérképezéséhez.

Persze a szimpátia nem árt az elején.

(No és persze az sem ártana, ha tudnék beosztással élni, és nem hallgatnám agyon az új lemezt... de akkor nem fedezném fel a valódi rejtett értékeket...)

A nap egyformán süt gazdagra, szegényre, áldozatra, merénylõre, kemény sziklára, csendes patakra, de nem vagyunk képesek azonos mòdon hasznosítani környezetünkbõl nyert dolgokat.

Más és más hatással van azonos helyzet különbözõ személyekre. Teher alatt sudarasodik a pálma, de hasad a meggyfa.

Nem lehetünk egyformák. Tanuljuk meg elfogadni és tisztelni a másságot!

Nyár vége van. Sok ismerősöm, barátom átesett már az ilyenkor esedékes depressziós tüneteken, mások éppen küzdenek ezek nehézségeivel. Ivásba, evésbe, nem evésbe, sportba, sötét szobába menekülnek - ki-ki indíttatása szerint.

Sokan közöttük kiegyensúlyozott, szinte kifogástalan életet élnek, amelyen igazán nehéz csomót találni - de nekik sikerül.

Mások halmozottan nehezített helyzetben küzdenek a létért, de a szívük mégis repes. Nem kell ehhez szerelem, nyeremény, kirívó alkalom, csak meglátni a mindennapi szépet.

Uram, kérlek segíts, hogy meglássam az életben a jót!

Nem az tesz boldoggá bennünket, ami történik velünk, hanem az, ahogy megéljük.

Nem a plátói szerelmek idejét éljük. (Próbáljunk meg eltekinteni az éppen aktuális tinisztárok iránti rajongás tévesen e kategóriába sorolt jelenségétől.) Sokkal jellemzőbb a testi nemszerelmek jelensége a világban. Bár ez a téma is megérne egy kis elemzést, most jobban érdekel a plátóiság misztikuma - különösen, ha kölcsönös.

Olyan lehet ez, mint az érem két oldala: bár sosem tapasztalhatják meg egymást, mégis szerves egységet képeznek és elválaszthatatlanok.

Létezik ma ilyen? Mi ez? Illúzió? Félelem?

Ismertünk, szerettünk, mégsem látogattunk,
Hanyatlásod miatt többször megtagadtunk.
Halálhíred hallva szomorúak lettünk,
ezzel a sírkővel mindent elrendeztünk.

"A boldogság olyan, mint a himlő. Ha túl fiatalon kapja meg az ember, tönkreteszi a szervezetét."

Gustave Flaubert

Beszélgetünk a barátokkal napi dolgainkról: munka, gyereknevelés, hitel, otthoni teendők, betegség, konfliktusok... Előbb-utóbb felmerül a klasszikus kijelentés: de jó is volt, amíg gyerekek voltunk, és nem kellett ilyenekkel foglalkoznunk; de jó lenne ismét olyan gondtalannak lenni.

Lehet, hogy én rosszul vagyok összerakva, de szeretem a felnőtt-létet. Egyrészt úgy gondolom, hogy a gyermekkorral kapcsolatos szép emlékek poszhumusz szaporodása erősen torzítja a képet, másrészt - a rendkívül hasznos - természetes szelekció révén nem tudjuk már, hogy milyen komoly gondjaink voltak anno, megboldogult gyermekkorunkban: elveszett a kedvenc tollunk, nem mellénk ült mellénk a barátnő a suliban, a kiszemelt fiú ránk se hederített, a lecke minden értékes időnket lefoglalta, és minden döntést meghoztak helyettünk.

Nem tagadom: szép és harmonikus gyermekkorom volt, amit imádtam, de a fenőtt-lét sem annyira borzasztó, hogy ne tudnám elfogadni minden hátulütőjével együtt. Az egyik legjobb benne, hogy végre megtanultam magamban is meglátni a hibát. Egészen új élmény volt, amikor először vertem a saját fejem a falba, ahelyett, hogy másokét szerettem volna. Persze ilyen értelemben a felnőttség még sokaknál várat magára.