Miért nem látjuk a dolgokat valós időben? Miért könnyebb utólag visszatekintve reálisan szemlélni az eseményeket? A szerelmet… a tanulást… a fejlődést általában… a szülőket… a testvért… az egészséget… a fiatalságot…
Felbontott és újrakötött házasságok, eljegyzések. Hosszú évek más karjaiban vagy éppen egyedül. Szükséges?
Elbliccelt nyelvórák, végigpuskázott dolgozatok, éppen letett vizsgák, majd fizetett nyelvórák, hiányos alapok, ezerszer elátkozott bliccelés.
Gyermekkorban olykor unatkozik az ember, majd a kor előrehaladtával, az óra egyre gyorsabban ketyeg… 20 év felett duplán, 30 felett triplán, 40 felett…, 70 felett… Bárcsak enyém lenne most a fele annak az időnek, amit feleslegesen elfecséreltem gyerekkoromban!
Ezerszer megbánt mondatok, melyeket már nem tehetünk jóvá, és amelyeket ma már nem mondanánk ki… melyek befogadói talán már nincsenek közöttünk. Kisebb-nagyobb sérülések, amelyek behegednek talán, de nyom nélkül sosem múlnak.
Minden szónak, minden tettnek, minden mozdulatnak következményei vannak. Miért nem látjuk ezt reális időben?
Mi árt és mi használ? Mennyivel könnyebb erre 10 év távlatából válaszolni…
Vagy akár 5 perc távlatából… a következmények, a reakciók ismeretében… de ritkán vagyunk képesek valós időben reálisan látni a dolgokat... Vajon miért?
Olyan ez, mint egy túl közeli kép. A tisztánlátáshoz, áttekintéshez elengedhetetlen bizonyos távolság, perspektíva, három dimenzió, hogy felfedezzük a torzított képeket, csalóka délibábokat, látványos trükköket, veszélyes buktatókat, megóvjuk magunkat az érzéki és valós csalódástól.
