Nem is volt olyan régen, (ha én is emlékszem rá, akkor biztosan nem!) amikor még nem lehetett mindent korlátlanul kapni – még korlátozva is csak olykor. Alapvető élelmiszer persze volt, de például jégkrémet nem árultak télen, a banánért hosszú sorokat kellett állni, ha nagy ritkán érkezett, a primőr szónak még volt valódi jelentése, a sonka kimerült a gépsonkában és a házilag vágott disznó sonkájában, és a téliszalámit gondosan hajszálnyi szeletekre vágva (és úgy is csak ritkán) fogyasztottuk. A tejre, kenyérre nem a dátumot nyomtatták rá, hanem egyszerűen annyit, hogy hétfő vagy éppen szerda, mert a tartós tejet/kenyeret még hírből sem ismertük.

Nem sírom vissza ezt az időszakot, mert szeretem a választás szabadságát, de biztos vagyok benne, hogy az akkori hulladéktermelésünk és étel-pazarlásunk meg sem közelítette a jelenlegi méretet.

Ma a világon megtermelt élelmiszer 40%-át soha senki nem eszi meg! Ugye sokkoló adat? 40%!!! Megtermeljük – nem elhanyagolható környezeti terhelés árán – és szépen kidobjuk. Ennek egy részét közvetlenül az üzletekből szállítják el, más részét hazavisszük, (előtte persze drágán kifizetjük, ahogy illik,) esetleg felbontatlanul hagyjuk kimúlni a hűtőszekrényben, vagy előtte még alaposan meg is főzzük – újabb időt, energiát, pénzt ölve bele, hogy a kukában már jól feldolgozott állapotban landoljon.

Vágynék az üdvözítő egyensúlyra! Miért van az, hogy míg a fejlődő országokban százezrek halnak éhen, a fejlett társadalmak egyik aktuális megoldandó problémája a túlfogyasztás (és ezzel kapcsolatban persze az oly gyakori túlsúly) visszaszorítása. A diéta-ipar szárnyal! Bár nevetséges a dolog, nincs kedvem mulatni rajta. Sírni tudnék a tehetetlenségtől!

Vajon Afrikából szemlélve ezt a paradoxont, milyennek tűnhet? Megpróbálom elképzelni: eltűnődőm, milyen érzés lehet, hogy miközben tehetetlenül várom halálos betegségem végkimenetelét, tudom, hogy mások a számomra elérhetetlen, gyógyulást jelentő gyógyszerrel degeszre tömik magukat, mert finom…