Beszélgetünk a barátokkal napi dolgainkról: munka, gyereknevelés, hitel, otthoni teendők, betegség, konfliktusok... Előbb-utóbb felmerül a klasszikus kijelentés: de jó is volt, amíg gyerekek voltunk, és nem kellett ilyenekkel foglalkoznunk; de jó lenne ismét olyan gondtalannak lenni.

Lehet, hogy én rosszul vagyok összerakva, de szeretem a felnőtt-létet. Egyrészt úgy gondolom, hogy a gyermekkorral kapcsolatos szép emlékek poszhumusz szaporodása erősen torzítja a képet, másrészt - a rendkívül hasznos - természetes szelekció révén nem tudjuk már, hogy milyen komoly gondjaink voltak anno, megboldogult gyermekkorunkban: elveszett a kedvenc tollunk, nem mellénk ült mellénk a barátnő a suliban, a kiszemelt fiú ránk se hederített, a lecke minden értékes időnket lefoglalta, és minden döntést meghoztak helyettünk.

Nem tagadom: szép és harmonikus gyermekkorom volt, amit imádtam, de a fenőtt-lét sem annyira borzasztó, hogy ne tudnám elfogadni minden hátulütőjével együtt. Az egyik legjobb benne, hogy végre megtanultam magamban is meglátni a hibát. Egészen új élmény volt, amikor először vertem a saját fejem a falba, ahelyett, hogy másokét szerettem volna. Persze ilyen értelemben a felnőttség még sokaknál várat magára.