Egyik barátom szerint meg fognak verni. Lehet benne valami igazság, mert néhány hete közel jártam néhány ütleg elszenvedéséhez.
Nem vagyok hangos vagy feltűnő, nem hirdetem fennhangon valamely párthoz vagy vallási csoporthoz való vonzódásomat, egyetlen kisebbséghez sem tartozom, (nem mintha ezek bármelyike is jogalapot szolgáltathatna egy ember megveretéséhez!!!) sőt, ha nagyon szeretnék, képes vagyok észrevétlenül haladni a járdán és oxigénmolekulának álcázni magam. A feltételezett (és minden bizonnyal bekövetkező, valamint jól megérdemelt) megveretésem oka az, hogy nem vagyok képes végignézni, ahogy mások szemetelnek a környezetemben; nem tudom megállni, hogy valamilyen módon ne jelezzem nemtetszésemet.
Többnyire egyszerűen felveszem az előttem eldobott szemetet, lehetőleg az eldobó szeme láttára és kidobom. Persze nem gondolom, hogy ezzel megváltom a világot, de láttam már ilyenkor embereket elpirulni, ami annak a jele, hogy nem veszett még ki minden szégyenérzet és tisztesség belőlük. Többnyire persze a reakció kimerül egy lesajnáló tekintetben, amely az alacsonyabb rendű humán életformának szól, amelyet képviselek. Ma ugyanis Magyarországon ciki felvenni szemetet az útról és kidobni. Sokkal elegánsabb, és elfogadottabb, ha úgy teszünk, mintha teljesen természetes volna, hogy a hulladékon való járkálás a mindennapjaink részét képezik. Persze a munkahelyünkön, a barátainkkal való beszélgetés során megemlítjük, hogy milyen koszos ez a város, és igazán tenni kellene ellene valamit, de amikor embertársunkat látjuk szemetelni, inkább elfordítjuk a fejünket.
De vissza a sztorihoz!
Legutóbb egy tizenéves fiú dobott el a közelemben egy papírzacskót, amelyből előtte jóízűen fogyasztotta el tízóraiját. Az antihulladék-kommandó – személyemben - azonnal bevetésre lendült, felvettem a tasakot és udvariasan a fiúhoz fordulva közöltem, hogy ezt véletlenül elejtette. Mivel kis jóindulattal az anyja lehettem volna, gondoltam, lányos zavarában megköszöni a figyelmeztetést, összegyűri a papírt és elslattyog vele a legközelebbi kukáig. Nem ez történt. Felmenőim foglalkozását és nemi irányultságát hosszan taglalva közölte, hogy semmi közöm az ő dolgaihoz, és legyek kedves a magam ügyeibe ütni az orromat, mielőtt begorombul.
És féltem! Tényleg! Rövid időre meg is bántam, hogy miért nem voltam képes én is elfordítani a tekintetem, és csendben kushadni, ahogy az „illett volna” ilyen helyzetben, de ma már örülök, hogy nem tettem. Végül én dobtam ki a szemetet, és nem gondolom, hogy a sztori hatására történetünk hőse népmesei fordulatot vesz és a jövőben szemetelés helyett majd verseket ír és csatlakozik egy jótékonysági szervezethez, de én legalább a sokk elmúltával nem szégyenkeztem a viselkedésem miatt.

És egy ma lelt cikk:

http://www.kulturpart.hu/uzenet_a_foldrol/19416/szemeteszsakkal_menj_kirandulni