Meggyőződésem, hogy minden ember szebb, ha mosolyog! Bár a szem a lélek tükre, számomra az emberi ajkak is hasonlóan nagy értékkel bírnak. Nem tudnám megmagyarázni az okát, de ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy megfigyeljem embertársaim száját kommunikáció közben. A mosoly pedig különösen fontos. Valahogy lenyűgöz! Imádom! Levesz a lábamról!
Félmosoly, mosoly, kacaj, hahota, kuncogás… Bármelyik elvarázsol! Igyekszem magam is sokat mosolyogni!
Ha átengedek egy gyalogost az úton, mosolygok, ha a pénztárnál fizetek, mosolygok, ha pénzt dobok a piros lámpánál elém tartott papírpohárba, mosolygok. És láss csodát: a gyalogos, a pénztáros, a kéregető arca felderül és ők is mosolyognak! Ez egy olyan ragály, amely ellen kevesen tudnak eredményesen védekezni!
Bár vannak néhányan, akiknek (sajnos) sikerül. Vállalati szemészeti vizsgálaton a doktornő nekem szegezte a kérdést: „mi olyan vicces?” Mivel épkézláb választ nem kapott (azt nem találta kielégítőnek, hogy jól érzem magam a bőrömben), egyre szigorúbban zárva össze ajkait közölte: „úgyis megtudom, min nevet!”. Nem tudta meg! Nem is tudhatja!
Ha olvassa ezt a bejegyzést, üzenem neki: a mosolygáshoz nem kell indok