Gyakran olvasom, hallom hogy internetes társkeresőn nem lehet normális társat, barátot, levelezőpartnert találni, mert ott mindenki sérült így vagy úgy, mindenkinek van valami „nyomása”. Hát persze! Nyilván az lenne az egészséges, ha nem ilyen elhidgült, elidegenedett világban élnénk, mindenki egy-kettőre megtalálná az IGAZI-t és boldogan élne, amíg meg nem hal, minden gondtól mentesen. A helyzet azonban korántsem ilyen rózsás! Kapcsolatok alakulnak és szakadnak fel, házasságok köttetnek és végződnek válással – és ezek fájdalmas élmények, nem múlnak el nyomtalanul. Igen, sérülünk mindannyian! És sajnos így van ez rendjén!
Bár olykor vágyódva hallgatom szerencsésebb ismerőseim történeteit, akiknek megadatott, hogy boldog családban éljenek és kiegyensúlyozott környezetben neveljék csemetéiket – két szülővel, de nem bánok egyetlen napot sem az életemből! Voltak benne mélységek, magasságok. Jutott fájdalom bőven, de minden rossz nap után új, jobb nap következett. Hálás vagyok minden tapasztalatomért! Minden fájdalomnak, problémának, „lelki pofonnak” jellemformáló szerepe van.
Persze én is úgy érzem, hogy az én jellemem már különösen formás, nem szorul több igazításra, mégis tudom, lesznek még nehéz pillanataim, gyötrelmes élményeim, de vállalom! Hogy is érthetném meg más gondjait, ha magam nem élek át olykor hasonlót? Nem is várhatnám el egy „ép” embertől, hogy átérezze az érzéseimet, hogy tudja, milyen az , amikor az ember szíve meghasad! Amikor azok fájdalmát kell látnunk, akiket a legjobban szeretünk.
Nincsenek nagy költők mély sebek, mély érzések nélkül. Nem értékelhetjük a napfelkeltét az éjszakai sötétség nélkül, az édes kenyeret, az éhség keserűsége nélkül, és a szebb jövő ígéretét a múltbéli sérülések nélkül.
Való igaz, aki még sosem élt át valódi fájdalmat, az valószínűleg legfeljebb a szórakozás kedvéért látogat el egy társkereső oldalra. De ők engem kíméljenek!