A maga módján mindenki törekszik a jóra, a jobbra.
A szenvedélybeteg időnként a kilépést fontolgatja, a hívő térít, a tudós kutat, a depressziós szakemberhez jár, az átlagember jótékonykodik, vagy csak egyszerűen a munkája során törekszik a jobbra, ( a jó pap pedig holtig tanul).
Törekszünk rá, de nem érhetjük el a tökéletességet. El kell tehát fogadnunk magunkat olyan tökéletlennek, gyarlónak, emberinek, amilyenek vagyunk.
Tolerancia önmagunk és mások iránt.
De mit jelent a tolerancia? Elfogadást? Elviselést? Befogadást? Ellenérzés elnyomását? Nem tetsző dolgok figyelmen kívül hagyását?
Mikor mit…
Könnyű olyan hibákkal/személyekkel/jelenségekkel szemben “toleranciát” tanúsítani, amelyek közel állnak hozzánk, elfogadhatóak számunkra. Ezt nem is toleranciának, inkább “szimpátiának” nevezném. Toleranciára akkor van szükségünk, amikor “elfogadhatatlannak” tűnő dolgot tapasztalunk, amely távol áll tőlünk, de valójában nincs okunk az el nem fogadására. Ezeket a dolgokat nem kell szeretnünk, de meg kell tanulnunk együtt élni velük/mellettük.
A MÁSSÁG elfogadásához szükséges tehát a tolerancia. (Másság témakörébe sorolok jelen esetben mindent, ami eltér Tőled, és nem azt, ami az ún. átlagostól tér el. És kifejezetten nem szeretném leszűkíteni a fogalmat csupán a nemi identitás alapján “más”-nak titulált másságra.)
Meddig kell terjednie a toleranciának? Mikor kell hallgatnunk és „elfogadnunk“, mikor kell terelgetnünk, és mikor drasztikusan fellépnünk? Hol csukjam be a szemem, és hol kezdjek szentbeszédet tartani? Hol a határ?
A bűn/bántás/megalázás/rosszindulat elfogadása szerintem rosszul értelmezett tolerancia (=gyávaság?). Semmit nem kell/szeretnék elfogadni, ami valaki(k) számára káros vagy hátrányos helyzetet teremt – egy ilyen helyzet megfelelően komoly oknak tűnik, hogy “belepofázzak” mások dolgaiba. Ami nem más Élet vagy Életek rovására történik, ott igyekszem elfogadónak lenni…
De hogy hol a határ, azt sajnos ismét nem tudom.
