Már napok óta (mit napok! Évek óta!) feszít egy téma, melybe csak félelmekkel merek belevágni.
Ez a téma a HIT.
Nehezen találok rajta fogást, olyan terület ez, amely – a politikától eltekintve – talán leginkább megosztja az embereket, és nem is tudom valószínűleg néhány sorban összeszedni idevágó a gondolataimat. Mélyebben nem mernék belevágni, mert sem végzettségem, sem mélyreható ismereteim nincsenek a téren, de gondolataim mégis megfogalmazásért kiáltanak.
Néhány felületes felvetés tehát a teljesség igénye nélkül:
Hiszek, de nincs gyakorolt vallásom. Nem szeretném, de nem is tudnám hitemet keretek közé szorítani. Nem vonzanak a vallásos külsőségek! Meg vagyok keresztelve, de nem érezném magam kevesebbnek vagy rosszabbnak, ha nem lennék.
Félreértések elkerülése végett: nem a szabályok alól szeretnék kibúvót találni, ha képes lennék azonosulni egy vallással, biztosan könnyűszerrel elfogadnám a kereteit, vagy megszorításait. Talán túl önfejű vagyok… Talán túl gyenge a hitem… vagy éppen túl erős a meggyőződésem, hogy a vallások csak körítést adnak, amelyek nem feltétlenül szükséges velejárói a hitnek, de mégis jól átláthatóvá, mindenki számára befogadhatóvá teszik a képviselt szabályrendszert. (Itt most direkt nem folynék bele az egyházak szabályozó szerepébe, a megvezethető emberek feletti irányítás átvételébe. Hitről szeretnék írni és nem egyházakról.)
Nem hiszek a véletlenekben, és nehezen tudom elfogadni, hogy a világunk létezése, tökéletes-tökéletlen életünk alapjai véletlenek sorozataként jöttek létre. A szakállas, mosolygós, vagy éppen haragos, bosszúszomjas istenkép sem elfogadható számomra. Akkor miben hiszek? Hiszem, hogy van egy központi rendezőelv, amit tetszés szerint nevezhetünk Istennek, vagy logikának, amely a káoszból rendszert teremt, hiszek az alapvető, megkérdőjelezhetetlen értékekben, a lélek létezésében, a hit erejében.

Hiszek abban, hogy naponta kell időt szakítanunk arra, hogy átgondoljuk az életünket, hogy hálát adjunk mindazért, amit elértünk, ami megadatott, hogy észre kell vennünk a jót magunkban és környezetünkben, és szükségünk van elvekre, amelyeket követhetünk, amely mentén élhetjük életünket, hogy életünk ne lassú elmúlás legyen.

Nem szeretek bigott emberekkel beszélgetni a hit kérdéséről. A vakhit és az értelem összecsapásánál szinte sosem győzhet az utóbbi – és nem is ez a cél. A kulcsszó nálam a tolerancia. Példaképem 80 éves, „hívő és vallásos” nagymamám, aki elképesztő szintre jutott ezen a téren: erős hite mellett végtelenül elfogadó másokkal, és nem hisz a külsőségekben, mert meggyőződése szerint csak az számít, ami belülről fakad.
Ha a vallásokat lecsupaszítjuk minden szertartástól, külsőségtől, ezredéves beidegződéstől, az alapvető értékek alapjaiban azonosak. Ez a legfontosabb. A többi mese, fantasztikusan megírt irodalmi mű, vagy éppen szemfényvesztés, fanatizmus, de nem a lényeg.
Nem értem, hogy hogyan lehet a vallás nevében más emberekkel szemben gyűlöletet, megvetést tanúsítani, más embereket (gyakran gyermekeket) halomra gyilkolni, kínozni, kiközösíteni.
Úgy tűnik, nem vagyok fogékony a végletekre, mert azt sem értem, hogy lehet teljesen hit nélkül élni.
„Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták” – sajnos nem én találtam ki, de nagyon tetszik. Egy lassan zuhanó repülőgép az életünk.
Tizenévesként gyakran kérkedtem azzal, hogy magamban hiszek, nincs szükségem mesékre, istenképre, külső támaszra, mert erős vagyok. Fel kellett nőnöm, gyerekeket kellett szülnöm ahhoz, hogy felismerjem emberi létem igen szűkös határait, és elmondhassam: bár nincs vallásom, van hitem.