Kányádi Sándor

Pantomim

-- A fasizmus életben maradt áldozatainak --

Belép a férfi az előszobába,
az ajtót kulcsra zárja.
Kettőt se lép:

Kop, kop, kop.

"Mintha kopogást hallanék."
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
"Hallucinálok?"
Becsukja a kémlelő-rácsot.
Csóválja a fejét.

Kop, kop, kop.

Akárcsak az elébb.
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
Kilép.

"Ki lehet,
csak nem a szellemek?"

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak macskanyávogás.

Belép s az ajtót kulcsra zárja,
és vetkőzni kezd dudorászva.
"Akkor gyere, mikor mondom,
csizmád sarka ne kopogjon."

Kop, kop, kop.

"Mi ez?
Ki az?"
Kinéz.
S kezdődik újra az egész.

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak a nyávogás
elhaló visszhangja: sicc!

Sicc! Sicc! Sicc!

Fehér, akár a fal.
"Csak nincs valami baj?
az eszem...
a szívem...
Úgy megszárad bennem a szű,
mint mezőben ősszel a fű..."
Legyint.
Tovább vetkőzik.
S megint:

Kop, kop, kop.

Dermedten áll.
Nyakában még a sál
és félig még rajta a nagykabát.

Kop, kop, kop.

Mint aki elszánja magát:
"lesz, ami lesz!"
az ajtónak ugrik, de csak
kiles.

Szíve torkában, lélegzet-fojtva
a kilincset lenyomja,
és mellét a sötétnek vetve
úgy áll be az ajtókeretbe,
mint a mártírok a filmen.

Odakint senki sincsen.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
"Pattogó indulók, parancsszavak,
szögesdrót - barakk."

Áll, mint a feszület, olyanformán,
két keze a két ajtófélfán;
aztán, mint a fogoly,
magasba tartott kézzel,
majd átkulcsolja tarkóját
s letérdel.

A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak újabb macskanyávogás.

Betámolyog.
Az ajtót kulcsra zárja.
Remeg, akár a nyárfa.

Kop, kop, kop.

Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:
ing-leng a zárban.
Nézi halálra-váltan.
Nézi megalázottan.
Kipróbálja és koppan:

Kop, kop, kop.