Ma délelőtt felhívott egy hölgy a vérellátóból, hogy tudnék-e menni vért adni – lehetőleg minél előbb, mert sürgősen utánpótlásra van szükségük. Lelkiismereti kérdést csinálok a dologból! Igen, megyek! Bár nem szeretem a látványát, a szagát, a belém fúródó tű érzését, mégis megyek – örömmel. Úgy érzem nincs választásom: mennem kell! Minden alkalommal valami megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés önt el, amikor elhagyom az épületet.
Sokan szeretnek jótékonykodni, és erre adódik is lehetőség bőven: pénzt, ruhát, tartós élelmiszert... A cél, a szándék tiszta, az eredmény sajnos olykor kétséges. Ennek ellenére én is a jótékonykodók táborához tartozom. Ilyenkor megnyugtatom a lelkiismeretem, és úgy érzem, egy kicsit be is csukhatom a szemem, hiszen megtettem azt, ami elvárható tőlem! Adtam egy kétszázast a hajléktalannak, tehát jogom van a meleg szobában élvezni a fűtőtest nyújtotta meleget és nem gondolni a kinti hidegre és mindarra, ami az ajtón kívül maradt. Átutalok egy kisebb összeget egy bankszámlára és úgy tehetek, mintha semmi gond nem lenne Haitin. Ettől jobban érzem magam. (Gyakran gondolkodom azon, hogy ez az önzetlennek tűnő gesztus nem a legtisztább önzésből fakad-e.)
Persze felmerül a kérdés, hogy tehetünk-e többet. Talán nem tehetünk semmi jelentőset, de én szeretnék. Szeretnék adni magamból valamit: mosolyt, kedvességet, két jó szót, vagy éppen vért, ha valakinek arra van szüksége.
Jólesik, hogy megtehetem! Megteszem!