Nem vagyok nagy barátja a modern nevelési elveknek…

…nem gondolom, hogy a gyermek fejlődését, kiteljesedését azzal segíthetem leginkább, ha mindent megadok neki, csak simogatással szeretem, anyatigris módjára megvédem a környezetétől és ego-ját már születésétől fogva nyesetlenül hagyom.

Hiszek abban, hogy a gyereknek saját önálló akarata van, támogatni kell az önbizalmát, sok dicséretet és bíztatást kell kapnia, meg kell tanítani megállni a lábán, lehetőleg meleg, biztonságos környezetet teremteni számára, sokkal eredményesebb a jutalmazás, mint a büntetés, de mindez nem alapulhat elvakult, önző majomszereteten.

Jelen világunk mindennapos jelensége, a válás, sok szülőből a gyermek ragaszkodásáért folytatott elkeseredett harcot váltja ki. Szeretetet keresünk, szeretetért harcolunk, gyermekeink érdekeivel takarózunk, miközben egyszerűen gyengének bizonyulunk Nem-et mondani. Miért áldozzuk fel a gyermekek pillanatnyi boldogságának és szeretet-rohamának az oltárán gyermekünk hosszú távú boldogságát?

Életünk talán legnehezebb feladata csemetéink nevelése. Nincs még egy olyan területe az életünknek, amelyben komolyabbak lennének a következmények. Elég egyetlen rossz szó, egy rossz mozdulat, és a bizalom törékeny kristálygömbje szétpattan. Minden rossz döntésünkkel, minden jó lépésünkkel százszorosan szembesülünk gyermekeink jövőjében.

Minden szülőt a legjobb szándék vezérel, de megtalálni az üdvözítő utat keveseknek sikerül.
Ha gyermekeinkről van szó, még a legokosabb, legtapasztaltabb anyának/apának is elvész az ítélőképessége.
Nézzünk néha gyermekeinkre és higgyük el, nem jelenti a szeretet hiányát, ha olykor nekünk is vannak reális elvárásaink. Legyenek!

Köszönöm a szüleimnek, hogy olykor megnyirbálták akaratom burjánzó ágacskáit!