- Mire vársz? Miért nincs kapcsolatod? Az idő csak múlik, és te még mindig egyedül vagy!

- Valóban! A szinergiára várok!

- Mire? Hülyeség! Egyszerűen túl válogatós vagy! Túlságosan magasra állítottad a mércét!

- Persze! De nem a szó klasszikus értelemében: nem Mr. Rohadtgazdag Einsteinbodybuilderre vágyom, csak arra, hogy érezzem azt a kis pluszt, ami engem is többé, mássá tesz!

- Te tök idióta vagy! Mire vársz? Inkább egy pasira kellene! Nézz körül! Vannak körülötted egy páran. Miért nem felelnek meg? Benned van a hiba! 

- Lehet, de én akkor is inkább várok.

- Mire?

- Főzés közben gyakran elámulok, ahogy a só, vaj, liszt, élesztő, tej egyszerre kulimászból pogácsává alakul. Érted? Erre vágyom: arra a pluszra, ami egy idegen anyagból és belőlem egy egészet kovácsol. Annyian élnek egymás mellett, én együtt szeretnék élni valakivel. Olyan embert keresek, akivel nem valamilyen elegyet, hanem valódi kulináris remekművet alkotunk. Nem szeretném úgy élni az életem, mint egy adag keletlen kenyértészta! Hiába értékes önmagában a vanília és a bélszín, egymás értékeit csak rontják.

- Te beteg vagy! Ez az élet, nem egy rohadt konyha! Nem vagy már gyerek! Két ember összejön, megkedvelik egymást, és ha a kémia is működik, akkor remek: jöhet a folytatás.

- Kémia?

- Tudod: beindulnak a vágyak, meglódulnak az ösztönök…

- Ez biológia.

- Ma erre a divatos kifejezés a kémia!

- Ez badarság: A kémia éppen az, amiről én beszéltem… Az a bizonyos plusz! Az energia! Arra vágyom! Nem a biológiára. Érted a különbséget?

- Igen. Menthetetlen vagy!