Több ismerősömmel beszélgettünk arról, hogy a közlekedési morál tagadhatatlanul javul Magyarországon! Juppijé! Vigadjunk! És valóban örülök, lelkesedésem töretlen, de a heti rossz élményemet kénytelen vagyok megoldani.

Alaphelyzet: egy 2*2 sávos útra próbálok balra kanyarodni, macisajtom van, lámpa sehol, tehát a többiek jóindulatára és a magam élelmességére vagyok utalva.  Nem hiába javul a magyarok hozzáállása: sikerül is egy percen belül végrehajtanom a balost. Dugó lévén nem a külső sávban landolok, hanem örülök, hogy a belsőben jutott nekem egy résnyi hely. Újabb feladatom: a belső sávból, amely 100 méter múlva kanyarodósáv lesz, átjutni a külsőbe, hogy folytathassam az utam egyenesen. Ez már csak nem jelenthet akadályt valakinek, aki egy perces szintidőn belül teljesítette a balkanyart!

De jelent! Dugóban sávot váltani felér egy kanosszajárással. Míg ugyanis a kanyarodásnál egyértelmű volt az ártatlanságom, itt már minden úrvezető meg van győződve rosszhiszeműségemről. Tekintve, hogy a sávom gyorsabban halad, mint a másik, mindenki pofátlan tolakodónak tart, és oly módon kíván leckét adni nekem jómodorból, hogy felvéve a pléhpofát, meredten előre néz és rátapad az előtte haladóra. Majd megmutatják ők nekem, szemét tolakodónak, hogy nem úgy van az!

Mivel nem áll szándékomban balra kanyarodni, az alábbiak közül választhatok: feltartom a soromat, és várok, míg valaki megszán a szomszédok közül (helyes kis duda-koncertre bátorítva, és tehetetlen várakozásra kényszerítve ezzel a mögöttem rekedteket). Vagy araszolok előre a sorommal egészen addig, míg már magam is pofátlannak érzem a sávváltást, hiszen jogtalan előnyre tettem szert a szegény mellettem várakozókkal szemben…

És ekkor megcsillant a remény: az előttem állót beengedték a szomszéd sávba! Van igazság a földön! Vannak még udvarias emberek! Nincs más dolgom, mint lassan elhaladva a frissen beengedett autó mellett udvariasan mosolyogva átbocsátást kérni a kiváltságosak közé. A terv kivitelezése gyors kudarcba fulladt: úrvezetőnk a már jól ismert pléhpofával meredten néz előre és rátapad az előtte haladóra; az indexem, mintha nem is létezne! Megerősödik a nézetem: mindig az üléspont határozza meg az álláspontot. Itt sincs kivétel!

A sztori persze sávváltással ért véget, és sem karcolás, sem egyéb sérelem nem érte az autómat, de lelki nyugalmam megőrzése komoly erőfeszítést igényelt.

Kedves sofőrök! Köszönjük, hogy előzékenyebbek vagytok a gyalogosokkal, a motorosokkal, kerékpárosokkal, a kiszolgáltatott helyzetben lévő autósokkal, de olykor talán akkor is lehet engedni, ha úgy gondoljuk, ezáltal érdemtelenül előnyhöz juttatunk valakit. Hiszen nem tudhatjuk, hogy milyen helyzetből került a szituációba, ismerős-e a helyszínen, vagy bármilyen egyéb körülmény befolyásolta-e a kialakult helyzetét.

Mit veszíthetünk? Legfeljebb egy autóval hátrébb állunk majd a következő piros lámpánál.