Ritkán nézek tévét, rádiót mértékkel hallgatok, a bulvársajtót lehetőleg messziről elkerülöm, ezért csak a nagyon átütő erejű, kedélyeket mélyen borzoló, közfelháborodást keltő (ál)hírek jutnak át gondosan ápolt szűrőberendezésemen. Mégis több ez, mint amire szükségem lenne… Csámcsogunk mások nyomorán, baján, halálán, fájdalmán!

Miért jó ez nekünk? Érthetetlen módon – labilis lábakon álló – misztikus magasságba törő piedesztálra emeljük embertársainkat (közéleti személyiségeket, kérdőjeles tehetségű sorozatsztárokat, ismeretlen eredetű celebeket), majd anatómiai mosollyal az arcunkon, erkölcsi fölényünk teljes tudatában gyönyörködünk elbukásukban.

Először úgy gondoltam, a középkori autodafé szertartásához hasonlítható leginkább a gyönyörteljes pillanat: a tobzódás a teljes megsemmisülés csiklandozó élvezetében.

De nem! Még az inkvizíciót is megszégyenítő, kegyetlen alapossággal vagyunk képesek a magunk által teremtett és imádott álhősök/álbálványok zsigereiben könyökig elmerülve vájkálni.

Magunk ítélkezünk és jobbnak találtatunk! Gratulálok!