A korábban említett toleranciám sajnos nem terjed a megcsalás elfogadásáig. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, hogy mit tartok a legszennyesebbnek benne, igen nagy bajban lennék: sok kis apró gusztustalan részletet kellene felsorolnom. Kezdeném mondjuk azzal, hogy ezt a bűnt éppen azzal a személlyel szemben követjük el, akit – állítólag – a legjobban szeretünk, akivel összekötöttük az életünket, akivel adott esetben közös gyermekeink vannak, akinek feltétlen bizalmát élvezzük.
(Hogy mi tartozik a megcsalás kategóriájába, az egy külön fejezetet igényelne. Jelenleg maradjunk meg a klasszikus verziónál: testi kapcsolat egyszeri vagy ismételt kialakításánál.)
Életünk párját a megcsalás útján kiadjuk egy harmadik személynek, aki jellemzően arra tökéletesen érdemtelen – ezt már azzal a ténnyel is bizonyítja, hogy hajlandó a szeretői szerepet betölteni. (Itt azzal a feltételezéssel élve, hogy a harmadik fél tisztában van a megcsalás tényével, és nem egy kapcsolatszédelgő csapdájába eset.) Kibeszéjük tehát életünk párjának intim részleteit, magunkat persze jellemzően sértett vagy elnyomott, esetleg kielégítetlen félként beállítva.
A „legszebb” esetekben egy idő után már mindenki tud a félrelépésről, és körbebeszélik vele a várost, csak a megcsalt személy dédelgeti még mindig a sérthetetlenség gondolatát – míg egy idő után a szánakozó, lesajnáló pillantások vagy gyilkoshumorú álbarátok elszólásai elgondolkodásra nem késztetik.
Bizonyos esetekben persze találhatunk enyhítő körülményeket, és olykor magyarázatot is a dologra, de egyelőre nem hallottam olyan történetet, amely igazolni tudná a megcsalás tényét.
Gyakran hangzik el magyarázatként, hogy amit nem tudunk, az nem fáj. Lehet, hogy ez az életünk párja szempontjából valóban így van (ld. Hit és valóság posztot, 2010.06.11.), de ez nem befolyásolja azt a tényt, hogy a tett maga gerinctelen, és nem egyenes emberre utal.
Nem szeretnék ítélkezni, nem is az én feladatom, de részemről ez olyan dolog, amit tolerálni nem kívánok.
