Korai kelő vagyok. Szeretem a reggeleket. Gyakran szegezik nekem a kérdést azok, akik először szembesülnek koránkelési perverziómmal: miért?

Nem szeretek álmos lenni, nem gyötör álmatlanság, nem önmagamtól pattan ki a szemem reggel négykor,  mégis korán kelek. Nevezzen bárki önzőnek, de szeretek önmagammal értékes időt tölteni. Mikor van rá lehetőségem? A munkahelyen? Főzés közben? Este, hullamerev, kiszipolyozott állapotban? Az előbbit a lelkiismeretem, az utóbbiakat éppen  az állapotom nem engedi.

Szeretek sportolni, olvasni, gondolkodni, írni, és erre a reggel a legalkalmasabb. Reggel (értsd: hajnalban) nincsenek tömve az utcák, biztonságosan lehet kerékpározni, gyalogolni, fog az ember agya, és nem alszik el két oldal elolvasása után. Számomra ez a nap legértékesebb időszaka, amikor igazán friss vagyok. Ezzel ajándékozom meg önmagam. Egészen másként indul a munka, ha már sprotoltam, kávéztam, reggeliztem, láttam a napfelkeltét, beszélgettem a gyerekekkel, olvastam... Reggel kilencre már meggyőződésemmé válik, hogy ez a nap sem hiábavaló, és az élet valóban szép és értékes!

Kukurikú! Szép az élet!