Fiam háromhetes volt, amikor először látogattunk el ún. „egészséges rendelés”-re. Aki még nem járt ilyen helyen, annak elárulom: anyukák viszik el ilyenkor pici babájukat oltásra, vizitre, mérésre, hogy elbüszkélkedhessenek gyermekük szépségével, nagyságával, elképesztő tehetségével, rendkívüli intelligenciájával, és bármivel, ami büszkélkedésre adhat okot.

Három hetesen a babák még picik, vörösek, olykor koszmósak, kicsit esetlenek. Mellettem egy négy és fél hónapos kifejlett gyermek-példány letisztult, világosabb bőrrel, nagyobb tüdővel, megerősödött hajjal, láthatóan emberibb formákkal.

Sanda oldalpillantást vetve a másik picikére, azonnal megállapítottam, hogy az én kis bogaram mennyivel édesebb, kerekebb, pirospozsgásabb, formásabb, és bár a másik pelenkázó versenyzője sem csúnya, azért elfogulatlanul megállapíthatom, hogy nagyon sápadt, szinte fehér a bőre, túl hangos, és egyáltalán: semmilyen tekintetben sem közelíti meg a mi adottságainkat.

Bezzeg az én fiam!

Néhány hét elteltével éppen négy és fél hónaposan egy újabb vizit alkalmával – felszerelkezve anyai büszkeségem teljes tárházával – éppen csemetémet csomagoltam ki pelenkájából, és gyönyörködtem letisztult, sima bőrében, gyermeki idomaiban, édes, gőgicsélő hangjában, amikor a szomszédos vetkőzőn egy háromhetes baba vetkőztetésébe fogtak. Egyetlen menetrendszerű begyakorolt oldalpillantás elegendő volt, hogy megállapítsam: egy fejletlen, formátlan, kicsi, vörös béka.

Bezzeg az én fiam!

Ilyenek vagyunk mi, anyák. Kéretik ezt elfogadni!

(Kedves Anyukák, illik elfogultságunkkal tisztában lenni, és memóriánkat megfelelően edzeni, hogy négy és fél hónapos babánk mellett tudjunk egy jót kacagni háromhetes gyermekkel rendelkező önmagunkon!)