Nő vagyok. 32 éves. Szingli. Csinosnak mondott, igényes, ápolt. 18 évesen érettségi, 2 év külföldön, 24 évesen diploma. Marketing a szakterületem. Szeretem a munkám. Kapcsolatok: 17 éves korom óta változó hosszúságú – soha nem szólt egy éjszakáról, és nem volt két évnél hosszabb. A pasik még mindig megfordulnak utánam, de már érzem az évek súlyát. Jól áll a magassarkú, de este gyorsan lerúgom. A környezetemben egyre nő az egy főre jutó gyermekek száma. Szeretnék saját csemetét, de nehezen viselem másokét. Ilyen vagyok. Legalább őszinte. A gyerekek születése után minden barátnőm csak a rohadt szaros pelenkáról képes beszélni. No meg arról, hogy mi a legújabb fantasztikus teljesítmény, amivel előrukkolt a kölyök. Egyszerűen nem érdekel! A méhlepénnyel az agyuk értelmesebb, érdeklődő felét is kitolták magukból. Úgy tesznek, mintha három éve még nem hányták volna tele a kukát az aktuális buliból hazafelé tartva. Már nem tartozom közéjük. Nem is szeretnék. De egy állandó kapcsolatra vágyom! Már nem kizáró ok, ha valaki elvált, ha gyereke van, vagy éppen nős. Felvállalom! Nem az én feladato m a férji hűség védelme. Nemesmedvestől Battonyáig tart az a parabolisztikus ív, amiben szarok a környezetem véleményére. Végre találtam egy Férfit! Szeretem. Ő is szeret! A felesége kimondottan anyatípus! Otthon van a gyerekekkel, feláldozza értük az életét. A szex már évek óta nem működik köztük. A gyerekek tartják össze őket. De a gyerekek kirepülnek, és marad a megfáradt, kiégett feleség. Én más vagyok! Türelmesen várok. A gyerekek már nagyok. Még két év, és rendeződnek a viszonyok. Addig hosszú hétvégék, titkos találkozók. Ettől még érdekesebb. Voltak féltékenységi jelenetek, meg majdnemlebukások, de a mi időnk még nem jött el… Olyan, mintha ismét teenager lennék. Szép az élet, és én is szép vagyok!