Emberek, egyének, egyéniségek, személyiségek. Alakulnak. Mikor jobban, mikor kevésbé. Tizenévesként keressük a szerelmet. Egy jól belőtt séró, egy laza szöveg, egy félmosoly, és máris úgy érezzük, megtaláltuk életünk párját, és nem kis meglepetésemre - gyakran működnek is az ilyen kapcsolatok hosszabb-rövidebb ideig.  Fiatalon képlékenyek vagyunk. A személyiségünk, az értékrendünk, a szokásaink alakíthatóak. Két képlékeny test, ha mágnesként vonzza egymást, és összecuppan, könnyen és jól egymáshoz idomul; kevés alkalmazkodásra, kötőanyagra van szükség, hogy egymáshoz simuljanak.

Idővel csontosodunk, felveszünk rigolyákat, szokásokat, megdönthetetlen nézeteket, amelyek megkeményítenek bennünket. Képlékeny anyagból göcsörtös faágakká merevedünk. Egyre több kötőanyagra – kompromisszumra - van szükségünk ahhoz, hogy kapcsolataink működőképesek legyenek, miközben az alkalmazkodás egyre inkább nehezünkre esik. Idővel tehát a pártalálási esély nem javul a kompromisszumkészség szélesítése nélkül vagy egy nagy rakás szerencse híján. Ki-ki maga dönti el mennyire tud vagy szeretne idomulni, és mennyi kötőanyag felvételére hajlandó. Egyes válások utáni nagy házastársi újraegymásralelés lélektana is könnyebben megérthető, ha elfogadjuk a fentieket. Persze kizárólag abban az esetben, ha az idomulás első próbálkozása jó volt, és a válás nem hagyott maga után nagy sebeket. Ezek a sebek ugyanis különösen nagy intenzitással csontosodnak.