Egy ismerősöm szerint a valóban finom nő akkor is a szája elé teszi a kezét ásításkor, ha egyedül van egy sötét szobában. 

Ez elgondolkodásra késztetett. Nem is annyira az érdekelt, hogy vajon beleférek-e az áhított "finom nő"-kategóriába, hanem inkább az, milyen jópofa megközelítés ez: a láthatatlanság illúziója kihozza valódi énünket.  (hány sofőrt láttam már orrot piszkálni, fület turkálni! megmagyarázhatatlan, hogy néhány átlátszó üvegtábla hogyan keltheti a láthatatlanság csalóka érzetét.)

José Saramago Vakság című könyve (melyet nemrégiben filmvászonra is vittek) elgondolkodtatott, milyen feneketlen mélységei vannak az emberben lakozó személyiségnek. Milyen pokoli bugyrokba vagyunk képesek lesüllyedni, ha úgy véljük, a láthatatlanság leple alatt tehetjük? Most értem meg igazán édesanyámat, aki gyermekkoromban a lelkemre kötötte: távollétében is úgy viselkedjek, mintha ott lenne mellettem. 

Ezt kívánom mindannyiunknak! Őrizzük meg emberi méltóságunkat minden helyzetben!