Nem vagyok jártas az élelmiszer-kereskedelemben. Ez hozzáértők számára nyilván azonnal meg is fog mutatkozni, mert olyan laikus, már-már naív kérdések foglalkoztatnak, mint például az, hogy mi lesz az el nem fogyasztott termékekkel.

Nem tudom elképzelni – szerencsére. De a saját szemszögemből látom a történetet, és mélységesen lesújt! Minden szelet kenyér, minden felbontatlan joghurt kidobásakor jusson eszünkbe, milyen ellentmondásos világban élünk! Sőt, jusson eszünkbe már akkor, amikor a felesleges terméket levesszük a polcról! Ne vegyük le! Annak a pénznek, amit a kukába dobnánk biztosan van jobb helye! Találjuk meg!

Előző bejegyzésemmel kapcsolatos visszajelzésekre:
A házasság / párkapcsolat mellett:
Boldog az az ember, aki megleli személyes egyensúlyát egyedül, hiszen független entitásként lubickol, lebeg, fickándozik az élet vizében. De a párkapcsolat - ha megadatik – olyan elvitathatatlan pluszt nyújt, amelynek magasságai számára elérhetetlenek. A szárnyalás képessége önállóan nem sajátítható el.
Két ember kapcsolata egy olyan szimbiózis, amely túlmutat kettejük összegén – inkább nevezhető kettejük szorzatának, amely egy főre leosztva mindig többet eredményez*.
Ezért keresünk, ezért szeretünk…

*számítás érvényes az egynél nagyobb pozitív számok halmazán.
Figyelmeztetés: óvakodjunk a negatív előjelű és egynél kisebb pozitív számokkal való kapcsolattól!

Nincs is szebb megkoronázása egy szerelmi kapcsolatnak, mint az oltár (/anyakönyvvezető) előtt állva megfogadni Isten (és a násznép) előtt, hogy két ember szereti egymást, míg a halál el nem választ.

Régen ez valahogy hiteles is volt, hiszen a válás ritkaságszámba ment, és számíthattunk rá, hogy „életünk párja” valóban egy életre szól. Manapság a holtomiglan-holtodiglan helyett helyesebb volna a megcsalásomiglan-elhagyásodiglan vagy éppen megunásomiglan-elhidegülésediglen kifejezéseket használni. Ma az iskoláskorú gyerekek 60%-a elvált szülők csemetéje. Ennyire elkorcsosultunk volna? Ennyire felületesekké váltunk, képtelenek vagyunk párkapcsolati problémáinkat megoldani, gondjainkat a (mindig aktuális) párunkkal (leggyakrabban nem „életünk párja”) megbeszélni?

Nem hiszem, hogy ennyire elkorcsosult volna a világ! (na jó: egy kicsit!) Többnyire inkább a szemlélet változott.

Ma már kevésbé vagyunk képesek/hajlandóak eltűrni olyan sérelmeket, amelyek korábban mindennaposak voltak. A nők ritkábban hajlandóak szemet hunyni bizonyos „férfiaknál természetes oldalvágányok” felett, és a férfiak sem érzik kötelességüknek, hogy szótlan beletörődéssel tűrjék el bájos nejük elsárkányosodását, vagy csendes lelki terrorját.

Ma már nem mutogatunk ujjal a gyermeküket egyedül nevelő szülőkre, és egyre kevésbé jellemző, hogy hosszú évtizedes együttélés során lelkileg csontvázzá soványodott emberek a koporsó lezárásáig sanyargassák egymást. Ma kötünk és oldunk. Így megy ez!

A nők többnyire nincsenek rászorulva, hogy a családfenntartó férfi mellett (olykor testileg-lelkileg megalázottan) tűrjenek a végtelenségig. Ma egyenrangúság van: a nők is dolgoznak, a férfiak is mosogatnak. Jólét van, képesek vagyunk a különélésre. 

Kevesebb tehát a kényszerítő körülmény, mely összebilincseli, s életfogytiglani ítélettel sújtja a nyomorultakat, de az egyéb körülmények is változtak, hiszen ma már nem egy szoba-konyhában kell felnevelni öt-nyolc utódot, összezárva, közös légtérre kényszerítve. Mindenki rendelkezik „privát szférával”, saját szobával, kizárólagos szívásra jogosító levegővel.

Ma már nem veszünk „zsákbamacskát”, mégsem jobb a merítés! A nászéjszaka már régen nem szolgál a frigy „elhálására”. Lángoló szerelemből házasodni tévedés. Elmúltával, szeretetté szelídülése után érdemes?

Aki tudja a választ, jelezzen!

Minden könyvben szeretem elolvasni azokat a sorokat, amelyek megemlékeznek az író környezetében lévők türelméről, gondoskodásáról, szeretetéről, és mindazon támogatásukról, amellyel a szerző segítségére voltak.

Nemcsak azért kedvelem ezeket a gondolatokat, mert általában szépek, hanem mert ma oly ritka, hogy őszinte hálát tapasztalunk valahol. Tisztában vagyunk a jogainkkal és ki is harcoljuk azokat, elvárásokat támasztunk, és behajtjuk mindazt, ami jár nekünk! Természetesnek vesszük, hogy folyik víz a csapból, minden nap kerül kenyér az asztalra, karácsonykor roskadozik a fa alja az ajándékoktól, a barátaink meghallgatnak, ha társaságra vágyunk, az állam támogat, ha megszorulunk, és általában, minden jót annyira természetesnek találunk, hogy csak a hiánya tűnik fel.

Szakítsunk néha időt arra, hogy észrevegyük és megköszönjük a környezetünknek a sok jót, amivel elhalmoznak, és különösen a szüleinknek azt a sok gondoskodást, amelyben részesítettek: hogy édesanyánk megszült és felnevelt, éjszakákat virrasztott zokszó nélkül, óránként mérte a lázunkat, ha rosszul éreztük magunkat, hogy a csirkének mindig a legjava jutott a tányérunkra, hogy minden születésnapunkon mosolyogva, puszival ébresztett!

Szeretetet és hálát érzek édesanyám iránt, mert – ahogy mondta - „nem szerette a banánt, a narancsot”. Persze jókora kamasz voltam, mikorra megértettem, hogy az édesanyák mindig azt nem szeretik, amiből kevés jut az asztalra. Szeretett és figyelt rám, amíg kicsi voltam, velem sírt, ha bántottak, drukkolt a vizsgáimon, és örült a sikereimnek.

Szeretetet és hálát érzek édesapám iránt, mert megtanított mindarra, amit ő maga fontosnak tartott: értékelni a könyveket, felfedezni a valódi humán értékeket, szeretni a játékot, a humort, elfogadni az embereket olyanoknak, amilyenek!

Köszönöm a szüleimnek, hogy felneveltek legjobb tudásuk szerint és elfogadnak, szeretnek minden hibám ellenére. Köszönöm, hogy vannak nekem!

Miért kell elveszítenünk valakit, hogy igazán értékelni tudjuk? Miért csak az elmúlás, a válás, a betegség láttatja meg velünk a valódi értékeket?

Ha kevésbé szeretnék fellengzős lenni:
Miért csak akkor vesszük észre, hogy IT-szakemberek vesznek körül bennünket, ha nem működik a hálózat? Miért nem értékeljük jobban a rendőrök, a nővérek, a karbantartók munkáját?

Mert alapvetően ilyenek vagyunk mi, emberek! De lehetünk olykor mások is! Egy nap felhívhatjuk soron kívül egy barátunkat és elmondhatjuk neki, hogy fontos számunkra az ő személye! Miért ne lehetne a mai az a nap?

Fiam háromhetes volt, amikor először látogattunk el ún. „egészséges rendelés”-re. Aki még nem járt ilyen helyen, annak elárulom: anyukák viszik el ilyenkor pici babájukat oltásra, vizitre, mérésre, hogy elbüszkélkedhessenek gyermekük szépségével, nagyságával, elképesztő tehetségével, rendkívüli intelligenciájával, és bármivel, ami büszkélkedésre adhat okot.

Három hetesen a babák még picik, vörösek, olykor koszmósak, kicsit esetlenek. Mellettem egy négy és fél hónapos kifejlett gyermek-példány letisztult, világosabb bőrrel, nagyobb tüdővel, megerősödött hajjal, láthatóan emberibb formákkal.

Sanda oldalpillantást vetve a másik picikére, azonnal megállapítottam, hogy az én kis bogaram mennyivel édesebb, kerekebb, pirospozsgásabb, formásabb, és bár a másik pelenkázó versenyzője sem csúnya, azért elfogulatlanul megállapíthatom, hogy nagyon sápadt, szinte fehér a bőre, túl hangos, és egyáltalán: semmilyen tekintetben sem közelíti meg a mi adottságainkat.

Bezzeg az én fiam!

Néhány hét elteltével éppen négy és fél hónaposan egy újabb vizit alkalmával – felszerelkezve anyai büszkeségem teljes tárházával – éppen csemetémet csomagoltam ki pelenkájából, és gyönyörködtem letisztult, sima bőrében, gyermeki idomaiban, édes, gőgicsélő hangjában, amikor a szomszédos vetkőzőn egy háromhetes baba vetkőztetésébe fogtak. Egyetlen menetrendszerű begyakorolt oldalpillantás elegendő volt, hogy megállapítsam: egy fejletlen, formátlan, kicsi, vörös béka.

Bezzeg az én fiam!

Ilyenek vagyunk mi, anyák. Kéretik ezt elfogadni!

(Kedves Anyukák, illik elfogultságunkkal tisztában lenni, és memóriánkat megfelelően edzeni, hogy négy és fél hónapos babánk mellett tudjunk egy jót kacagni háromhetes gyermekkel rendelkező önmagunkon!)

Meggyőződésem, hogy minden ember szebb, ha mosolyog! Bár a szem a lélek tükre, számomra az emberi ajkak is hasonlóan nagy értékkel bírnak. Nem tudnám megmagyarázni az okát, de ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy megfigyeljem embertársaim száját kommunikáció közben. A mosoly pedig különösen fontos. Valahogy lenyűgöz! Imádom! Levesz a lábamról!
Félmosoly, mosoly, kacaj, hahota, kuncogás… Bármelyik elvarázsol! Igyekszem magam is sokat mosolyogni!
Ha átengedek egy gyalogost az úton, mosolygok, ha a pénztárnál fizetek, mosolygok, ha pénzt dobok a piros lámpánál elém tartott papírpohárba, mosolygok. És láss csodát: a gyalogos, a pénztáros, a kéregető arca felderül és ők is mosolyognak! Ez egy olyan ragály, amely ellen kevesen tudnak eredményesen védekezni!
Bár vannak néhányan, akiknek (sajnos) sikerül. Vállalati szemészeti vizsgálaton a doktornő nekem szegezte a kérdést: „mi olyan vicces?” Mivel épkézláb választ nem kapott (azt nem találta kielégítőnek, hogy jól érzem magam a bőrömben), egyre szigorúbban zárva össze ajkait közölte: „úgyis megtudom, min nevet!”. Nem tudta meg! Nem is tudhatja!
Ha olvassa ezt a bejegyzést, üzenem neki: a mosolygáshoz nem kell indok

A Szex és NewYork óta már nem ciki a vénlányság/elváltság. Divatba jöttünk. Hetente újabb és újabb agyonamerikázott mozgóképszösszenet hirdeti a keserédes szinglilét minden előnyét és olykor megvillantja - méztől csepegő humorba áztatott keserű pirulaként nyeleti le velünk - a hátrányait.

A házasság rabságában élők gyakran a rózsaszínen csillogó bohókás életstílust látják benne, míg mások szánalmas vegetálásnak, bilincsbe kötött féléletnek, lázas és kétségbeesett keresgélésnek tartják, melyet a pokol legalsó bugyrában sem kívánnak maguknak. 

Milyen hát a szinglilét? Igazak a jól ismert klisék? Valóban szórakozás, bulizás, szex, koktélok, gátlástalan flörtölés, fitneszterem és karrier kapcsolódik hozzá… vagy éppen az elkeseredett kapálózás, folytonos szenvedés az egyedülléttől, menekülés a munkába, rendszeres látogatások a pszichológusnál, a plasztikai sebésznél, és a lelki sebek folytonos nyalogatása?

Nem vagyunk egyformák. Mindenki másként éli meg/át/túl ezt az időszakot. A legelterjedtebb szinglialfajok a teljesség igénye nélkül: Mindennapmássaldugok Lazacsaj, Nemérdekelaszex Kékharisnya, Csakapénzrehajtok Festettszőke, Csakamunkáméltet Karrierista, és egyre gyakrabban a Gyermekétegyedülnevelő Anya (ez csak amolyan szemi-szinglilét! – a szerk.).

Azonban vannak közös pontok, melyet elismerünk vagy sem, általános érvényűek mindannyiunkra:

• egyedül hajtjuk álomra a fejünket
• nem a párunkat hívjuk, ha lerobban az autónk az út szélén
• nem szeretjük a páros meghívásokat, ahol már megint csak mi jelenünk meg egyedül
• nyaralásunk célja jellemzően nem a klasszikus romantikus városok egyike
• barátokkal/szülőkkel/

• testvérrel járunk színházba/moziba/vacsorázni

A szingliséget (sic! - sajnos sem a magány, sem az egyedüllét nem megfelelő szó arra, amit kifejezni szeretnék) azonban különböző módon éljük meg: féltékeny feleségektől üldözve vagy féltékenyen… nevetségesnek vagy viccesnek… kínosnak vagy kötetlennek, örömtelennek vagy alkalmazkodásmentesnek… leprásnak tekintve, karanténba zárva, kirekesztve, vagy egy rossz kapcsolat rabjait mosolyogva szemlélve… nyitottan vagy lelkisérülten… dacosan vagy szabadon… ledéren vagy begubózva…

A szinglilét leginkább mindezek egyvelege, melynek arányait magunk keverhetjük saját recept szerint. Ezt az életformát lehet élvezni vagy lehet tőle szenvedni, de ha van választásom, én inkább élvezem.

És még egy apró megjegyzés: a szabadságot teljes mélységében leginkább egy hosszú rabság után lehet igazán élvezni.

Miért nem látjuk a dolgokat valós időben? Miért könnyebb utólag visszatekintve reálisan szemlélni az eseményeket? A szerelmet… a tanulást… a fejlődést általában… a szülőket… a testvért… az egészséget… a fiatalságot…

Nem vagyok nagy barátja a modern nevelési elveknek…

…nem gondolom, hogy a gyermek fejlődését, kiteljesedését azzal segíthetem leginkább, ha mindent megadok neki, csak simogatással szeretem, anyatigris módjára megvédem a környezetétől és ego-ját már születésétől fogva nyesetlenül hagyom.

Hiszek abban, hogy a gyereknek saját önálló akarata van, támogatni kell az önbizalmát, sok dicséretet és bíztatást kell kapnia, meg kell tanítani megállni a lábán, lehetőleg meleg, biztonságos környezetet teremteni számára, sokkal eredményesebb a jutalmazás, mint a büntetés, de mindez nem alapulhat elvakult, önző majomszereteten.

Jelen világunk mindennapos jelensége, a válás, sok szülőből a gyermek ragaszkodásáért folytatott elkeseredett harcot váltja ki. Szeretetet keresünk, szeretetért harcolunk, gyermekeink érdekeivel takarózunk, miközben egyszerűen gyengének bizonyulunk Nem-et mondani. Miért áldozzuk fel a gyermekek pillanatnyi boldogságának és szeretet-rohamának az oltárán gyermekünk hosszú távú boldogságát?

Életünk talán legnehezebb feladata csemetéink nevelése. Nincs még egy olyan területe az életünknek, amelyben komolyabbak lennének a következmények. Elég egyetlen rossz szó, egy rossz mozdulat, és a bizalom törékeny kristálygömbje szétpattan. Minden rossz döntésünkkel, minden jó lépésünkkel százszorosan szembesülünk gyermekeink jövőjében.

Minden szülőt a legjobb szándék vezérel, de megtalálni az üdvözítő utat keveseknek sikerül.
Ha gyermekeinkről van szó, még a legokosabb, legtapasztaltabb anyának/apának is elvész az ítélőképessége.
Nézzünk néha gyermekeinkre és higgyük el, nem jelenti a szeretet hiányát, ha olykor nekünk is vannak reális elvárásaink. Legyenek!

Köszönöm a szüleimnek, hogy olykor megnyirbálták akaratom burjánzó ágacskáit!

Kapható nálunk minden, mi szem-szájnak ingere. Sőt, az is, ami a fül ingere, a kéz ingere, a test ingere. Hány ingere van az embernek? Hányingere van az embernek!

Egyik barátom szerint meg fognak verni. Lehet benne valami igazság, mert néhány hete közel jártam néhány ütleg elszenvedéséhez.
Nem vagyok hangos vagy feltűnő, nem hirdetem fennhangon valamely párthoz vagy vallási csoporthoz való vonzódásomat, egyetlen kisebbséghez sem tartozom, (nem mintha ezek bármelyike is jogalapot szolgáltathatna egy ember megveretéséhez!!!) sőt, ha nagyon szeretnék, képes vagyok észrevétlenül haladni a járdán és oxigénmolekulának álcázni magam. A feltételezett (és minden bizonnyal bekövetkező, valamint jól megérdemelt) megveretésem oka az, hogy nem vagyok képes végignézni, ahogy mások szemetelnek a környezetemben; nem tudom megállni, hogy valamilyen módon ne jelezzem nemtetszésemet.
Többnyire egyszerűen felveszem az előttem eldobott szemetet, lehetőleg az eldobó szeme láttára és kidobom. Persze nem gondolom, hogy ezzel megváltom a világot, de láttam már ilyenkor embereket elpirulni, ami annak a jele, hogy nem veszett még ki minden szégyenérzet és tisztesség belőlük. Többnyire persze a reakció kimerül egy lesajnáló tekintetben, amely az alacsonyabb rendű humán életformának szól, amelyet képviselek. Ma ugyanis Magyarországon ciki felvenni szemetet az útról és kidobni. Sokkal elegánsabb, és elfogadottabb, ha úgy teszünk, mintha teljesen természetes volna, hogy a hulladékon való járkálás a mindennapjaink részét képezik. Persze a munkahelyünkön, a barátainkkal való beszélgetés során megemlítjük, hogy milyen koszos ez a város, és igazán tenni kellene ellene valamit, de amikor embertársunkat látjuk szemetelni, inkább elfordítjuk a fejünket.
De vissza a sztorihoz!
Legutóbb egy tizenéves fiú dobott el a közelemben egy papírzacskót, amelyből előtte jóízűen fogyasztotta el tízóraiját. Az antihulladék-kommandó – személyemben - azonnal bevetésre lendült, felvettem a tasakot és udvariasan a fiúhoz fordulva közöltem, hogy ezt véletlenül elejtette. Mivel kis jóindulattal az anyja lehettem volna, gondoltam, lányos zavarában megköszöni a figyelmeztetést, összegyűri a papírt és elslattyog vele a legközelebbi kukáig. Nem ez történt. Felmenőim foglalkozását és nemi irányultságát hosszan taglalva közölte, hogy semmi közöm az ő dolgaihoz, és legyek kedves a magam ügyeibe ütni az orromat, mielőtt begorombul.
És féltem! Tényleg! Rövid időre meg is bántam, hogy miért nem voltam képes én is elfordítani a tekintetem, és csendben kushadni, ahogy az „illett volna” ilyen helyzetben, de ma már örülök, hogy nem tettem. Végül én dobtam ki a szemetet, és nem gondolom, hogy a sztori hatására történetünk hőse népmesei fordulatot vesz és a jövőben szemetelés helyett majd verseket ír és csatlakozik egy jótékonysági szervezethez, de én legalább a sokk elmúltával nem szégyenkeztem a viselkedésem miatt.

 

És egy ma lelt cikk:

http://www.kulturpart.hu/uzenet_a_foldrol/19416/szemeteszsakkal_menj_kirandulni

 

Liftet használunk, nem járunk lépcsőn, viszont elképesztő pénzeket költünk lépcsőzőgépre.
Fitneszbérletet vásárolunk havonta drágán, hogy a futógépen izzasszuk magunkat, miközben felháborodunk, ha nem találunk parkolóhelyet a bejárat közelében, és 100 métert kell gyalogolnunk.
Egyre kevesebbet beszélünk a barátainkkal, de egyre többen járunk pszichológushoz.
Nem hisszük el a párunk szavait, de elhisszük a médiából ömlő szemetet.
Télen 25 fokra fűtjük fel a lakást, míg nyáron 18 fokra hűtjük le.
Nyáron narancsot, télen görögdinnyét eszünk.
Bár iható, tiszta víz folyik a csapból, palackozott vizet iszunk. (melyet nem elhanyagolható mennyiségű plasztikba csomagolva vásárolunk és cipelünk haza)
Vásárláskor nem azt mérlegeljüik, hogy mire van szükségünk, hanem azt, hogy mi akciós…

Érdekesen gondolkodunk, mi, emberek! Gondolkodunk

Kezdjük az elején: nem vagyok média-ellenes, de nem erősítem a televízióval szoros szimbiózisban élő, üveges tekintetű, sorozatfüggő nézők táborát sem.
Hetekig megvagyok TV nélkül, és gyakran fogalmam sincs, hogy merre lehet a távirányító. Nem szeretek szörfözni a csatornák között, és egész jól elvagyok, ha lemaradok egy betervezett jó műsorról. Nem érzem magam kevésbé értékesnek, ha nem tudom a munkahelyen a reggeli kávé mellett megvitatni a Barátok közt legújabb agyament fordulatait, és nem zavar, ha az újságárusnál az aktuális bulvárlap címlapján fogalmam sincs, hogy ki az a „Zsuzsi, aki éppen dobta Vilit Balázs kedvéért”.
Ha ez még eddig nem derült volna ki, a TV-függőség távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Büszke tulajdonosa vagyok ugyan egy 51 cm-es, puttonyos szörnyetegnek, de nem töltök naponta hosszú órákat azzal, hogy meredten bámuljam.
Kollégáimmal beszélgetve meglepődve hallottam, hogy naponta 2-3 órát ülnek a képernyő előtt. Iskolázott, gyakran családos, fiatal, egészséges emberekről van szó!
Honnan van rá idejük? Miért annyira vonzó elfoglaltság a tévénézés?
Valamiért különösen fontos szerepet szánnak az emberek a tévének. Miért?
Észrevették már, hogy a legtöbb lakásban a nappali a televízió köré van tervezve? Ez lenne napjaink elfogadott fétisizmusa?
Barátnőm volt férje egyszerűen képtelen tévé nélkül létezni. Már előre tudtam, hogy meghívás esetén számíthatok rá, hogy érkezés után azonnal a távirányító után nyúl és már kattint is. Neki ugyanis szüksége van a „háttérzajra”. Mire??? Önöknek is furcsán hangzik? Én az előtérzajt szeretném hallani! A beszélgetést, a sztorikat, a vicceket, a hanglejtést, a hangszínt…
Persze háttérzajjal sokkal könnyebb figyelmet mímelni, elfedni érdektelenségünket, szürkeségünket, antiszociális viselkedésünket. Mi lenne a mai házasságokkal, ha nem lenne tévé? Kénytelenek lennénk figyelni egymásra, beszélgetni, játszani, érzelmeinket kinyilvánítani… Több házasság működne jól, vagy több menne végleg tönkre?
És mi lenne a gyerekeinkkel? Kiiktatva az „elektromos cumit” az életükből, mire jutnánk velük? Több időnk lenne megismerni egymást, játszani, nyíltan beszélgetni, együtt kirándulni, főzni (igen, sok gyerek szeret kuktáskodni!), megosztani a ház körüli teendőket, értékes időt együtt tölteni.
Értem én, hogy szuper a választás szabadsága! De miért jó, ha szűretlenül, kéretlenül zúdul ránk az információ? Én nem kérek belőle! Szeretném megválogatni, hogy miről szeretnék tudni. Persze, informálódnunk kell! De ki kíváncsi arra, hogy „leszúrta… lezuhant… meggyilkolta… feljelentette… elsikkasztotta… feldarabolta… tragikusan… elképesztően… borzalmasan… kegyetlenül… drámaian…”? Én nem!
Nem kívánok elefántcsont-toronyba zárkózni, de nincs szükségem mesterségesen keltett feszültségre sem! Nem érdekelnek a mosóporok, borotvák, tamponok és dezodorok sem!
És ha már itt tartunk, igazán kíváncsi lennék, hogy miért éri meg még mindig tévében reklámozni. Ki nézi? Ki jegyzi meg? Én még emlékszem a Traubisoda, a Skála, a Fabulon, a Leó jégkrém reklámjára, de nem tudnék felidézni egyet sem a tegnapi ránctalanító-reklámokból! Ugye érdekes!
Persze lehet, hogy azért nem, mert nem is láttam!

Már napok óta (mit napok! Évek óta!) feszít egy téma, melybe csak félelmekkel merek belevágni.
Ez a téma a HIT.
Nehezen találok rajta fogást, olyan terület ez, amely – a politikától eltekintve – talán leginkább megosztja az embereket, és nem is tudom valószínűleg néhány sorban összeszedni idevágó a gondolataimat. Mélyebben nem mernék belevágni, mert sem végzettségem, sem mélyreható ismereteim nincsenek a téren, de gondolataim mégis megfogalmazásért kiáltanak.
Néhány felületes felvetés tehát a teljesség igénye nélkül:
Hiszek, de nincs gyakorolt vallásom. Nem szeretném, de nem is tudnám hitemet keretek közé szorítani. Nem vonzanak a vallásos külsőségek! Meg vagyok keresztelve, de nem érezném magam kevesebbnek vagy rosszabbnak, ha nem lennék.
Félreértések elkerülése végett: nem a szabályok alól szeretnék kibúvót találni, ha képes lennék azonosulni egy vallással, biztosan könnyűszerrel elfogadnám a kereteit, vagy megszorításait. Talán túl önfejű vagyok… Talán túl gyenge a hitem… vagy éppen túl erős a meggyőződésem, hogy a vallások csak körítést adnak, amelyek nem feltétlenül szükséges velejárói a hitnek, de mégis jól átláthatóvá, mindenki számára befogadhatóvá teszik a képviselt szabályrendszert. (Itt most direkt nem folynék bele az egyházak szabályozó szerepébe, a megvezethető emberek feletti irányítás átvételébe. Hitről szeretnék írni és nem egyházakról.)
Nem hiszek a véletlenekben, és nehezen tudom elfogadni, hogy a világunk létezése, tökéletes-tökéletlen életünk alapjai véletlenek sorozataként jöttek létre. A szakállas, mosolygós, vagy éppen haragos, bosszúszomjas istenkép sem elfogadható számomra. Akkor miben hiszek? Hiszem, hogy van egy központi rendezőelv, amit tetszés szerint nevezhetünk Istennek, vagy logikának, amely a káoszból rendszert teremt, hiszek az alapvető, megkérdőjelezhetetlen értékekben, a lélek létezésében, a hit erejében.

Hiszek abban, hogy naponta kell időt szakítanunk arra, hogy átgondoljuk az életünket, hogy hálát adjunk mindazért, amit elértünk, ami megadatott, hogy észre kell vennünk a jót magunkban és környezetünkben, és szükségünk van elvekre, amelyeket követhetünk, amely mentén élhetjük életünket, hogy életünk ne lassú elmúlás legyen.

Nem szeretek bigott emberekkel beszélgetni a hit kérdéséről. A vakhit és az értelem összecsapásánál szinte sosem győzhet az utóbbi – és nem is ez a cél. A kulcsszó nálam a tolerancia. Példaképem 80 éves, „hívő és vallásos” nagymamám, aki elképesztő szintre jutott ezen a téren: erős hite mellett végtelenül elfogadó másokkal, és nem hisz a külsőségekben, mert meggyőződése szerint csak az számít, ami belülről fakad.
Ha a vallásokat lecsupaszítjuk minden szertartástól, külsőségtől, ezredéves beidegződéstől, az alapvető értékek alapjaiban azonosak. Ez a legfontosabb. A többi mese, fantasztikusan megírt irodalmi mű, vagy éppen szemfényvesztés, fanatizmus, de nem a lényeg.
Nem értem, hogy hogyan lehet a vallás nevében más emberekkel szemben gyűlöletet, megvetést tanúsítani, más embereket (gyakran gyermekeket) halomra gyilkolni, kínozni, kiközösíteni.
Úgy tűnik, nem vagyok fogékony a végletekre, mert azt sem értem, hogy lehet teljesen hit nélkül élni.
„Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták” – sajnos nem én találtam ki, de nagyon tetszik. Egy lassan zuhanó repülőgép az életünk.
Tizenévesként gyakran kérkedtem azzal, hogy magamban hiszek, nincs szükségem mesékre, istenképre, külső támaszra, mert erős vagyok. Fel kellett nőnöm, gyerekeket kellett szülnöm ahhoz, hogy felismerjem emberi létem igen szűkös határait, és elmondhassam: bár nincs vallásom, van hitem.

Hozzávalók:
Min. 2 ember, egy jó adag megértés, egy adagnyi közös érdeklődés, egy szelet hasonló értékrend, csipetnyi figyelem, tengernyi türelem, rengeteg szeretet, némi kritika (jó helyen, mértékkel adagolva), elegendő idő, csészényi empátia, kanálnyi önzetlenség, rengeteg móka és kacagás


Ma nagyon jól töltöttem az ebédidőmet! Két barátommal ettünk egy helyes olasz étteremben. (Imádom az olasz kaját, az olasz fagyit, Olaszországot, és bizonyos szélsőségektől eltekintve az olasz mentalitást.) Nagyon jót beszélgettünk.
Kedvelem őket! Érdekes dolog ez a barátokkal: látjuk egymás hibáit, gyarlóságait, infantilizmusát, mégis elviseljük. Még akkor is, ha egyikük néha érettség tekintetében nem haladja meg egy átlagos képességű három éves szintjét, és heves vitáink közben olykor túlérzékenységből fakadó kínos szünetek támadnak.
Ilyenek a barátok! Naponta kétszer hívjuk egymást, majd hetekig nem beszélünk. Belefér! Mégis olyan láthatatlan kapcsolat van közöttünk, ami tagadhatatlan. Legjobb barátnőm sem tökéletes! Sőt! (Ha olvassa soraimat, megnyugtatásul közlöm, hogy én sem vagyok az. Sőt!) De bármi történjék, sosem felejtem el, hogy mindig számíthatok rá. Néhány éve nyáron pocsék formában voltam; otthon az ágyban fekve kinyitottam a szemem, és ott volt ő. Nem tudom, hogy hogyan került oda, hogyan jutott be a lakásba, és nem tudom, honnan tudta, hogy szükségem van rá, de ott volt. Hálás vagyok érte.
Olykor persze nem értünk egyet, megbántjuk egymást, de ezekre az esetekre nem emlékszem már a következő héten sem. Így működik!
Ma egy jó ebéd (csak egy pohár bor hiányzott hozzá, hogy tökéletes legyen!), holnap egy telefon, és olykor egy kis figyelem.
Mi kell még?

ma:
álom, ébredés, óracsörgés, Kaktusz, Fatia Negra, kávé, Hadriaus emlékezései, kosztüm, úszás, smink, autó, zene, szerviz, angol, kefir, narancs, méz, orchidea, megbeszélés, headset, ppt, ppt, GF-előkészítés, csirke, saláta, balzsamecet, Raffaello, kávé, ppt, egyeztetés, tervek, Szeged, autó, grillcsirke, gyerekek, gyerekek, tisztaság, lecke, bőrönd, Én és ők, Ő és mi, Mi és ők, habfürdő…

Nem tipikus nap. NINCS TIPIKUS NAP.
És még nincs vége!

Ma délelőtt felhívott egy hölgy a vérellátóból, hogy tudnék-e menni vért adni – lehetőleg minél előbb, mert sürgősen utánpótlásra van szükségük. Lelkiismereti kérdést csinálok a dologból! Igen, megyek! Bár nem szeretem a látványát, a szagát, a belém fúródó tű érzését, mégis megyek – örömmel. Úgy érzem nincs választásom: mennem kell! Minden alkalommal valami megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés önt el, amikor elhagyom az épületet.
Sokan szeretnek jótékonykodni, és erre adódik is lehetőség bőven: pénzt, ruhát, tartós élelmiszert... A cél, a szándék tiszta, az eredmény sajnos olykor kétséges. Ennek ellenére én is a jótékonykodók táborához tartozom. Ilyenkor megnyugtatom a lelkiismeretem, és úgy érzem, egy kicsit be is csukhatom a szemem, hiszen megtettem azt, ami elvárható tőlem! Adtam egy kétszázast a hajléktalannak, tehát jogom van a meleg szobában élvezni a fűtőtest nyújtotta meleget és nem gondolni a kinti hidegre és mindarra, ami az ajtón kívül maradt. Átutalok egy kisebb összeget egy bankszámlára és úgy tehetek, mintha semmi gond nem lenne Haitin. Ettől jobban érzem magam. (Gyakran gondolkodom azon, hogy ez az önzetlennek tűnő gesztus nem a legtisztább önzésből fakad-e.)
Persze felmerül a kérdés, hogy tehetünk-e többet. Talán nem tehetünk semmi jelentőset, de én szeretnék. Szeretnék adni magamból valamit: mosolyt, kedvességet, két jó szót, vagy éppen vért, ha valakinek arra van szüksége.
Jólesik, hogy megtehetem! Megteszem!

A piros lámpáknál eltöltött percek alatt ilyen hasznos kérdéseken töprengtem ma. Nem tagadom, olykor ez a vád ér. Talán jogosan…
Szeretnék hinni az alapvető jóban, hiszen itt, most, a mai környezetben kell élnünk!
És mennyi módon lehet?

Élni
Túlélni
Átélni
Megélni
Beleélni
Leélni
Végigélni

Miért feltételezném, hogy éppen visszaélni szeretne a környezetem? Nem feltételezem! Inkább vállalom, hogy idealista vagyok! (idealista nem egyenlő naiv * a szerk.)
Szép napot!

Nekilátok!
Nem szoktam blogot olvasni. Nem is tudom, hogy vannak-e szabályok, amelyeket be kell tartani, szokás-e megszólítást írni, vagy bármilyen célkitűzést tenni az elején. Nincsenek illúzióim. Ha én nem olvasok blogot, akkor nyilván más sem feltétlenül fogja az én keresetlen soraimat böngészni a folytatásért remegve. De ez most egyáltalán nem számít! Csak írni szeretnék. Nem könyvet, regényt, csak gondolatokat – kötelezettség, kényszer, megfelelni vágyás nélkül. Itt az alkalom, hogy elkezdjem. Már régen él bennem a vágy, hogy kiírjak magamból „dolgokat”: kétségeket, kérdéseket, gondolatokat, feltételezéseket, érzéseket, történeteket.
Vannak barátaim, szüleim, gyermekeim, akikkel naponta beszélgetek, mégis olykor szeretnék személytelenül, gátlások nélkül, tökéletesen „szabálymentesen” írni. Az első lépés megtörtént!
Írok. Élvezem. Azt hiszem, ez több, mint amit az első naptól reméltem. Szép álmokat!